fejtörés

Tegnap este úgy döntöttünk, kikérjük Bertók Zoli véleményét is a munkáltatói szponzorált vízum ügyintézésének menetével kapcsolatban.

Már többször megkerestem Zolit mailben és mindig válaszolt a kérdéseimre, de ma reggel, mikor felhívtam őt skype-on is nagyon segítőkésznek bizonyult. Sőt, helyesbítenék, merthogy miután az én hívásomra nem válaszolt, ő hívott vissza és beszéltünk vagy 40 percet. Kicsit helyre tette a dolgokat a fejemben...

Magába a folyamatba, hogy miféleképpen próbáljuk intézni vízumot sosem megyek bele, mert elég bonyolult és szerteágazó, arról nem is beszélve, hogy elég specifikus a helyzetünk (majd ha egyszer a kezünkben lesz végre a vízum, szívesen leirom, hogy végül melyik út volt a járható :)); de a lényeg, hogy nem is olyan egyszerű, mint ahogy mi gondoltuk, hogy bonyolult :) Értitek? :)

Plusz beszélgettünk Zolival egy kicsit arról is, hogy ő mikor ment ki, milyen gyakran jár haza, és feltette a kérdést, hogy mi milyen gyakran megyünk meglátogatni a szüleinket. Mondtam, hogy hetente...Elkezdte húzni a száját, hogy hát nem akarja kedvem szegni, de a tapasztalata azt mutatja, hogy mi, akik jobban kötődünk a hazaiakhoz, könnyebben gondoljuk meg magunkat és térünk vissza x év elteltével AU-ból. Ok, tudom, ez teljesen nyilvánvaló, de annyira arra koncentrálok már most, hogy felkészítsem magam a nagy útra és a távolságra, hogy már el is felejtettem, hogy miért fektetek bele ennyi energiát, márpedik azért, mert én is azok közé tartozom, akik a családjuk miatt sok mindent fel tudnának adni...

Ma reggel pl. csak úgy a semmiből sírva fakadtam (szegény Zsolti nem is tudta először mire vélje), hogy nekem mennyire fognak hiányozni a szüleim és a nővéremék. (És ezt ne a 24 éves koromnak tudjátok be, hanem mert tényleg annyira, de annyira közel állunk egymáshoz a családban, hogy hosszútávon egyelőre tényleg elképzelhetetlen mindannyiunk számára, hogy ilyen nagy távolságban éljünk egymástól). Ezután felhívtam anyumat, hogy elmondjam  és felkészítsem arra, hogy ha egyszer eljön a mi időnk, csomószor sírva fogom őket hívni, hogy elmondjam, mennyire hiányoznak, de hogy ilyenkor ne gondolják azt, hogy azért sírok, mert rossz ott, hanem mert szimplán hiányoznak! Mert a kettő között nagyon nagy különbség van, és nem akarom, hogy félreértsék. Persze mondhatnátok azt is, hogy egyszerűbb lenne nem sírni, de én már csak ennyire érzékeny lelkű vagyok. (Ha meglátok egy öreg nénit virágot árulni, egy vak bácsit átkelni az úton, vagy egy gyerek reklámot, mindig sírvafakadok - Zsolti nem győz röhögni rajtam :))

De ehhez a heti hazajáráshoz az is hozzátartozik, hogy nem csak a szüleink miatt járunk haza, hanem a már említett pumink, a Rozi :) miatt is, plusz mert tényleg nem tudnánk magunkkal mit kezdeni itt Pest belvárosában. Ha zöldet akarunk látni, akkor villamosra kell ülni, vagy autóba, otthon meg csak kisétálunk az utcánk végébe és ott is van a bástyarendszer, a hatalmas zöld terület, a tó stb. Na meg hát az alap, hogy reggel pizsamában is ki lehet menni a kertbe, lehet tenni venni :) Persze ezzel nem a bizonyítványom akartam magyarázni, neeeem :)

Ja, és csak úgy margóra, hogy nehogy azt gondoljátok, ennyi szabadidőm van az új munkahelyemen: sikeresen elkaptam valami vírust Zsoltitól, ami előző héten őt döntötte le a lábáról, a hétvégére pedig elért engem is. Na de most már kezdek kikászálódni belőle, már az illatokat és ízeket is újra kezdem érezni, 3 nap után ez igazi megváltás; de a hangom továbbra is vetekszik egy transzfesztitáéval :)