teljes megrökönyödés

Jó pár órába telt, míg lehiggadtam, de most már talán anélkül is el tudom mesélni a ma történteket, hogy idegbaj kerülgetne.

Na de hogy hogy kezdődött az egész:

Csütörtökön épp a délelőtti órámon ültem, mikor bejött hozzánk a tanárok vezetője, hogy menjek ki hozzá egy pillanatra. Bemutatott egy lánynak, aki a gyakornoki programokkal foglalkozik, és mondta, hogy keresnek egy megbízható, magabiztos angol nyelvtudással rendelkező emberkét, akit elküldhetnének ehhez az ügynökséghez egy interjúra, és hogy rögtön rám gondoltak. Megköszöntem, jól esett, és mondtam, hogy érdekelne a dolog, meséljenek róla. Bementünk ennek a lánynak, Gwennek az irodájába, és elmondta, hogy miről lenne szó (amit az előző bejegyzésemben is leírtam, de ő leginkább a rendezvényszervezést emelte ki a feladatok közül) illetve azt mondta, hogy szerinte 2-3 hét után ha elégedettek lennének velem, fizetést is kapnék már. Mondta, hogy küldjem át az önéletrajzom, illetve, hogy ha behívnak interjúra, mindenféleképp elegánsan jelenjek meg, mert hogy a főnök nagyon ad a megjelenésre.
Nemsokkal később jelzett, hogy reggel 10 órára kell mennem interjúra. Ezt jeleztem a tanáromnak, aki közölte velem, hogy a részéről rendben, de be kell, hogy írjon majd hiányzónak. Nem is értettem, hiszen én szívesen mentem volna az interjúra iskola után is, de a suli szervezte le így nekem, ezt elmondtam neki is, de azt mondta, akkor is be kell, hogy írjon, ez szabály - még akkor is, ha 8.30-tól bent leszek 9.50-ig, és interjú után visszamegyek... Hát gondoltam, jó hülye szabály, de ok, nem vitatkozom, úgyis alig hiányoztam eddig, ezen nem múlik.
Pénteken 10-re odamentem, meglepetésemre találkoztam ugye Gustavoval, aki egy másik pozira ment interjúra - ugyanarra az időpontra.
Kiderült, hogy őt nem a suli küldte, hanem az egyik barátja szervezte le neki a találkozót, aki ott dolgozik. A fickó, akihez mentünk épp telefonált, majd 10.10-kor odajött hozzám, hogy nem lenne-e e baj, ha Gustavoval kezdene. Mondtam, hogy nem, addig helyet foglalok. Még jó, hogy nem öltöztem ki nagyon (világos élrevasalt szövetnadrág, ing betűrve, kis balerina cipő), mert az egész egy elég lepukkant irodának nézett ki, 7-8 kicsi asztalallal, mindegyiken egy számítógéppel, amiknek az egyik oldalán az "ügynökök"-nek, a másikon az ügyfeleknek kellene ülniük, de összesen 4 ember volt az irodában, és mind a 4-en (munkatársak) youtube-ot néztek, zenét hallgattak, telefonáltak, ordítoztak. Ok, ez még nem is lett volna probléma, gondoltam nagyon laza hely. Vártam már vagy 15 percre, mikor a fickó visszajött, hogy még 10 percet kér, el kell valahova szaladnia. Mondom, ok, persze, menjen csak. 10 perc múlva visszajött, és ott a munkatársak előtt kezdtünk el beszélgetni, elkezdődött az interjú. A fickó tényleg aranyos volt, nem mondhatok rá egy rossz szót sem, de pl. az öltözéke egyáltalán nem olyan volt, mint amit sejteni véltem arról, hogy neki milyen elvárásai vannak. Egy kék kapucnis pólóban, és egy lógós gatyában volt, és az ott dolgozóknak is hasonló volt az öltözködése, csak úgy mint Gustavonak.
Mesélt a fickó a poziról, és mondta, hogy neki igazából egy olyan ember kellene, akire rá merné bízni az iroda vezetését, mert hogy eléggé el vannak a kollégák kanászodva, és ő hiába szól rájuk, nem teszik azt amit kéne. Kicsi könyvelés is beletartozna, na meg ugye a rendezvényszervezés. Mondta, hogy nyilván neki is abból van pénze, ha megy az üzlet, szóval nyomi kéne őket, hogy minél több diákot hozzanak ki Au-ba stbstb. Na ez a része nem volt annyira szimpatikus, és nem is értettem, hogy egy ilyen összetett pozira, ha tényleg komolyan gondolja, hogy vehet fel egy gyakornokot, akik elméletileg ugye jönnek-mennek.
Aztán szó esett a pénzről, és mondta, hogy előbb ki kell próbálnia, és kérdezte, hogy meddig vagyok Au-ban. Mondtam, hogy júliusban megyünk haza (2-3 hétre), de terveink szerint visszajövünk. Erre azt felelte, hogy ok, akkor mit szólnék, ha addig ingyen dolgoznék, és majd amikor visszajövünk, akkor meglátjuk. Mondtam, hogy szerintem az egy kicsit sok idő, hiszen nekem is élnem kell valamiből, és aztán nagy nehezen leküzdöttem  1 hónapra, de lehetett rajta látni, hogy nem így tervezte.

Itthon sokat agyaltam, hogy igazából sok újat nem tudnék tanulni ott, és azon kívül, hogy beírhatom az önéletrajzomba, nem sok plusz származna belőle, ráadásul sokkal több kiadással járna, hiszen nem csak heti 2szer, a hosszú napjaimon kellene bent ebédelnem a városban, hanem mind az 5 nap, és attól a pénztől is elesnénk, amit a szórólapkihordással tudunk megkeresni, hiszen akkor az így nem férne bele.

Kérdeztem Árpádot, részéről rendben volna-e, ha őt használnám, mint ausztrál referenciát, hiszen neki van egy kis cége, azt mondta hogy részéről rendben, sőt nagyon szívesen, így gondoltam az önéletrajz része is megoldódik, úgyhogy nem volt más hátra, mint hogy ma jelezzem Gwennek, majd Cesarnak, hogy mégsem fogadom el a munkát. (Megjegyzem, Cesarnak sem azt mondtam, hogy elfogadom, hanem, hogy hétfőn bemegyek 2-re és akkor megbeszéljük a részleteket, de persze ez már csak részletkérdés.)

Na és akkor itt jön a fekete leves.
Ma 8.15-kor a suliból még írtam Gwennek egy mailt, hogy szeretnék vele beszélni a poziról, és hogy a 102-es teremben leszek, nagyon megköszönném, ha jelezné, ha volna 2 perce. (Azért akartam neki jelezni, mert fogalmam nem volt, hogy mikor tudom elérni, és nem szerettem volna, hogy azelőtt beszéljen Cesarral, hogy elmondanám, hogy döntöttem.) Vártam, de nem jött. 10 után kicsivel kezdődött a szünetünk, elmentem megkeresni. A recepción beszélgetett az egyik munkatársnőjével - magánéleti dolgokról, és mikor megkérdeztem, olvasta-e a levelem, azt felelte, még nem jutott el odáig - akkor már több mint egy órája tartott a munkaideje. A csaj egyébként idegesítően sápítozik, és afektál főleg ha valami tuti-tuti-tuti dolgot akar mondani, vagy ajánlani (nem egyszer fordult elő, hogy egy kihagyhatatlan ajánlattal kopogtatott az osztályunk ajtaján), és már túlontúl lelkes, ezt főleg azok értik, akik ismerősek angol nyelvkörnyezetben. Na mindegy, most is nagyon rikácsolt, hogy úúúúú, mesééééljek máááár, milyen volt az interjú. Elmondtam, hogy mi volt, milyen szimpatikus volt Cesar, hogy köszönöm, hogy elküldött az interjúra, de hogy a hétvégén kaptam egy másik ajánlatot, amit jobban be tudok illeszteni az óráim közé, és még valamennyit fizetnek is érte. Erre még mindig lelkesen, és mosolyogva, de persze már nem annyira mint az elején mondta, hogy de biztos benne, hogy nem jelent ez a másik munka olyan nagy kihívást (nem is értem...), mire mondtam, hogy admin és marketing lenne, és folytattam, hogy tényleg nagyon köszönöm és...ÉS ekkor félbeszakított és azt mondta: "megspórol nekem egy csomó időt és energiát, ne folytassam, nem kiváncsi rá, de megköszönte volna, ha ezt azelőtt tudatom vele, hogy elküld erre az interjúra." Azt se tudtam, hogy hogy hívnak, úgy ledöbbentem. Az eddig mosolygós, lelkes lánynak teljesen eltorzult az arca... Mondtam neki, hogy már elnézést (persze mosolyogva), de pénteken még nem tudtam, hogy kapok egy megkeresést, és neki is meg kell értenie, hogy én is élek valamiből. Erre azt felelte, hogy "aha, mindenki ezt mondja". Na ekkor már kezdtem elveszteni a fejem, és csak annyit mondtam, hogy ezt majd személyesen szeretném elmondani Cesarnak, remelém nincs akadálya, mire azt felelte, hogy inkább ne tegyem, ne raboljam innentől kezdve se ő, se pedig Cesar drága idejét. Erre azt mondtam neki, hogy még meglátom, lehet hogy beszélek vele, de egyébként is köszi, és kimentem. Ő még utánam kiáltott, hogy "OK, köszönöm, és szép napooot" Mndezt megint mosolygósan, és vidáman, hangosan és kornyikálva. Persze gondolhatjátok, hogy ez nem nekem szólt, hanem annak, hogy kinyitottam az ajtót, és onnantól kezdve mindenki más hallotta, mit mond. Utána x órán keresztül fortyogtam, haragudtam magamra, hogy épp a legfontosabbat nem mondtam neki, hogy mégis minek néz engem, azért mert diák vagyok, nem hozhatok döntéseket? Ugyanakkor viszont meg abszolút fölénnyel jöttem ki a beszélgetésből, mert míg ő tombolt kb., én rezzenéstelen arccal ültem, és válaszolgattam neki, majd pedig higgadtan kijöttem, de gondolom nem árulok el nagy titkot ha azt mondom, belülről már akkor szétfeszített az ideg.
Rögtön utána felhívtam Zsoltit, tényleg nem akartam elhinni az egészet, és gondolkoztam azon, hogy jelentsem -e a főnökének, annak a nőnek, aki ugye kihívott az osztályból.
Mikor eljöttem a suliból, még találkoztam Gustavoval és megkértem, hogy beszéljen a fickóval, és mondja el neki az én verziómat, de írtam neki sms-t is. Nem válaszolt, viszont Gustavo írt és azt mondta, hogy Cesar abszolút megérti, és hogy egyáltalán nem haragszik. Legalább ennyi.
Ezután az utcán rámköszönt a volt tanárom, akitől pénteken búcsúztunk el, kikértem az ő véleményét is, és ő is azt mondta (ami teljesen egyértelmű), hogy nem engedhet meg sem ilyen, sem hasonló stílust egyik Kaplan munkatárs sem, és hogy mindenképp jelentsem. Csak ugye nem szeretném megkeseríteni a saját magam sulis jövőjét, még ha úgy néz ki, nem is tart olyan sokáig. Szóval most kezdek afelé hajlani, hogy jelenteni fogom, de csak akkor, mikor júliusban eljövök.

És tudjátok ez az egyik legnagyobb bajom a sulival, sokszor úgy beszélnek velünk, mint a hülyékkel, nyávognak, mutogatnak, mintha egyébként nem értenénk, mit mondanak és ez nem csak számomra idegesítő odabent, de ma betelt a pohár. Teljesen idiótának néznek bennünket, és elvárják, hogy mindenért marha hálásak legyünk. Pl. épp a múltkor beszéltük azt a francia sráccal, hogy valahol szóvá kéne tegyük, hogy a számítógép terem teljesen le van élve, a gépek alig működnek, ami meg működik olyan lassú, hogy amíg betölt egy oldalt vége van a szünetednek. A mosdók koszosak (volt egy nap, amikor a 3 emeleten egyik mosdóba sem tudtam elmenni, mert az egyiket nem húzták le, a másikban tampon volt és még sorolhatnám), szóval ahhoz képest, hogy mennyi pénzt kifizettünk a suliért, nem ezt várnánk... Na mindegy is, tudnék még mesélni, de inkább visszafogom magam, nem akarom, hogy megint elhatalmasodjon rajtam a méreg. Mindenesetre továbbra is, és ezek után méginkább fenntartom, a diákvízum nem egy leányálom - legalábbis nem nekünk!!