november

Hát ugye annak ellenére, hogy októberben már vissza szerettünk volna menni AU-ba, nem állunk jól, de mindig az az érzésünk van, hogy na most már olyan közel vagyunk, most már bármelyik nap beadhatjuk, jelentkezhetnek, megkaphatjuk és még sorolhatnám, de a lényeg a bármelyik napon van.

Őszintén, szerintem mindenkinek aki elkezdte intézni valamikor az ausztrál letelepedési vízumát, valamilyen nagyon komoly defektje van - velünk az élen. Na nem azért, mintha hülyeség lenne, hanem mert annyi mindenen keresztül kell mennie az ember lányának/fiának, és annyi akadályba ütközik, és hogy ha még ezek után sem szegte kedvét a bevándorlás, hát akkor ott bizony valami defektről van szó.

Emlékszem, úgy pár héttel a hazaérkezésünk után lehetett, hogy sírva fakadtam Zsoltinak, konkrétan bömböltem és kérdeztem tőle, hogy honnan fogjuk tudni, hogy mikor kell feladni. De komolyan, szerintem csak az tudja, miről beszélek, aki keresztülment már valami hasonlón, én most hirtelen nem is tudnám mihez hasonlítani.... hacsak nem egy olyan kapcsolathoz, ahol az egyik fél alkoholista és rendszeresen veri a másikat. A másik ugye minden alkalommal (gondolom én) megfogadja, hogy nem tűr tovább, és otthagyja a férjét/feleségét (mert ugye nem csak férfiak verekednek és terrorizálnak mostanság), de eltelik pár óra és már feledésbe merül az egész, újból bízni kezd, hogy majd megváltozik, többé nem fordul elő, hiszen szeretik egymást stb.stb- Szerencsére nem volt ilyen kapcsolatom, és nem is ismerek olyat akinek igen, úgyhogy remélem, nem írtam hülyeséget, mikor felvázoltam, szerintem ez hogyan történik, de valami ilyesmihez tudnám hasonlítani a mi és az áhított vízumunk közötti kapcsolatot.

És hogy miért írtam ezt le... Mert vicces visszanézni (igazából szomorú, de inkább mosolyogjun rajta, mert így ugye egyszerűbb :)), hogy mennyire bejött az, amitől féltünk, de nem is mertünk róla beszélni - de még ez sem igaz. Na épp ezért mondom azt, hogy nem vagyunk teljesen normálisak, és itt egy újabb hasonlat jutott eszembe, a friss szerelem kezdetén megtapasztalható rózsaszín köd. Persze megpróbálunk a relativitás talaján maradni, és azt hisszük mindenre fel vagyunk készülve, és bízunk, és nem is beszélünk arról, sőt eszünkbe sem jut, hogy netán ne kapjuk meg, de vannak röpke pillanatok, mikor egy kicsit felszáll a köd, na és akkor bukkan elő a kétségbeesés, a kilátástalanságtól való félelem, a hogyan továbbra vonatkozó kérdések, hogy megéri -e, hogy nem lenne-e egyszerűbb maradni, keresni valami munkát, hiszen itthon már bizonyítottunk valamennyire, mindkettőnknek van egy jó önéletrajza, tapasztalata, plusz itthon van a család, a barátok... és ekkor lép képbe a másik fél (az esetek 99%-ban a Zsolti :)), és rángat vissza...azazhogy szállítja rám vissza a rózsaszín ködöt...

Hogy valami konkrétumot is mondjak, amiről egyáltalán a téma eszembe jutott: pár héttel a hazaérkezésünk után úgy éreztem, nem ártana elkezdenünk itthon munkát keresni, hiszen ki tudja, tényleg vissza tudunk -e menni, nem jön -e megint közbe valami, akár szigorítás a bevándorlási hivatal részéről, akár bármi más. Zsoltival átrágtuk a témát, és a legrosszabb eshetőséget számolva is úgy gondoltuk, októberben vissza fogunk tudni menni, nincs értelme addig munkát keresni. Persze ahogy írtuk korábban is, a Szövetségnél néha bedolgoztunk, de ezek csak pár napok voltak, most pedig már kicsivel több mint 3 hónapja itthon vagyunk.
Tudtuk, hogy elhúzódhat, hisz volt már tapasztalatunk az ügynökünkkel, de ennyire nem számítottunk. Persze ezt is jól éljük meg, hiszen mindennek van pozitív oldala, és látjuk, hogy haladunk a vízumügyintézéssel is, csak persze bosszantó az egész. És tényleg nem tudom, hogy ti, akik olvastok bennünket, mennyire tudjátok megérteni azt, amin keresztül megyünk... Holott az igazi nagybetűs utazás még csak előttünk van.

Épp tegnap olvasgattam hosszú idő után a témában, és elolvastam ismét egy cikket a kultúrsokkról - mi még sehol sem tartunk. Ok, bocsánat, az első szakaszban (nászút fázis), amikor még minden szuper, amivel kint találkozunk (ok, azért volt nem egy rossz tapasztalat is), de úgy alapjában véve szinte csak pozitívumokról meséltünk nektek is a személyes találkozáskor, pedig majd amikor külön albérletbe költözünk és majd vagyonokat fog kelleni fizetni egy nevetségesen lassú netkapcsolatért, amit 3 heti várakozás után kötnek be, mert no worries meg take it easy van :), biztosan ki fogja majd verni nálunk a biztosítékot. Tudom, nem így kell hozzáállni, és nem is így állunk hozzá, csak ezt a példát annyi mindenkitől hallom, hogy erre muszáj felkészülnöm :) szóval majd akkor lesz a második szakasz (ellenséges fázis), mikor azt mondjuk majd, ez mennyire furcsa, eddig jópofának tűnt, de mosz már idegesítő, ez otthon jobb volt stb. (és sokan megragadnak ezen a szinten és ezért sosem lesznek igazán boldogok. de honnan tudom, hogy én túllépek majd ezen? újabb kérdés :)) Aztán ott van a 3-ik szakasz (a hozzászokási fázis), amikor már sajátodénak érzed az adott kultúrát, amikor már nem akadsz fent dolgokon, amikor már teljesen természetesnek veszed mások viselkedését, dolgokhoz való hozzáállását stb., a 4-ik szakasz pedig a fordított kultúsokk fázisa, amikor hazalátogatásod során azt találod "sokkolónak" ami azelőtt "normális" volt.
Ok, ezt miniben anno Londonban is megtapasztaltam, és most ezalatt a 3.5 hónap alatt is, de tudom/tudjuk, hogy ez még semmi sem volt...

(A kultúrsokkról bővebben Bertók Zoli oldalán olvashattok egy jó összeállítást: http://www.bertok.com/letelepedes/a-kultursokk/)

Na de hogy visszakanyarodjak: A héten kellett volna választ kapnunk a beadványunk első felére. A DIAC (Department of Immigration and Citizenship) október 13-án igazolta vissza a kérelmünk megérkeztét, és az onnantól számított 18 nap barátok között is lejárt 31-én. Az ügynökünk azt mondta, elméletileg a 18 nap lejárta hetében kellene választ adniuk, így még a héten is türelemmel vártunk, de semmi. Ma reggel írtam az ügynökünknek, mi újság, de nem kaptunk választ.
Pedig már nagyon-nagyon szeretnénk, hogy még annak ellenére is, hogy most már maradunk karácsonyra, minél hamarabb meglegyen az a fránya vízum, hogy fellélegezhessünk... Na de ez is egy külön témakör: méghogy fellélegezni :) Na akkor fog kezdődni az igazi izgulás....
De ezt majd akkor fejtem ki szerintem, ha már ott fogunk tartani...