3 hónap

Megérkezésünk óta 4szer sikerült már költöznünk, és még hátra van egy-pár költözés :), viszont ami miatt a mai napig nagyon büszke vagyok magunkra, hogy a 3-ik héttől mindketten dolgozunk, ráadásul a governmentnél. Azaz én már nem, mert én már a 6-ik hetemet a nyelvsulinál töltöm mint Student Services Officer, de Zsolti még mindig az Electoral Commissionnél van, igaz valószínűleg már csak napok kérdése, hogy mikor fogy el a munka. Viszont 50 emberből 2-en maradtak összesen a csapatban, ami szerintem nagy dolog és bízom benne, hogy az ügynökség is értékelni fogja, akin keresztül alkalmazva van, hiszen ő a legnagyobb munkaerőkölcsönzője a governmentnek és lévén most befagyasztották a felvételeket, ügynökségeken keresztül oldják meg a munkaerő beszerzést.

Mióta dolgozunk, sikerült összespórolnunk annyi pénzt, hogy tudjunk venni egy csudijó járgányt, és nálunk ez tényleg az itt megkeresett pénzt jelenti, ok, kb. 2000 dollár híján, mert kb. ennyi maradt az 5 éves megtakarításunkból. Jó, be kell hogy valljam, az autó még nincs teljesen lefizetve, de már csak kevés hiányzik hozzá, pár hónapon belül teljesen le fogjuk tudni a dolgot. :)

Bár a munkahelyünk egyikünknek sem főnyeremény, és én még mindig nagyon sokat tudok rajta keseregni, azért mégiscsak van egy fix bevételünk, ami valamennyire biztonságot nyújt. Míg eleinte féltem felvenni a telefont bent a suliban, és állandóan görcsöltem, mert attól tartottam, nem fogom érteni a felét sem annak amit mondanak, mára már teljesen belejöttem, igaz, sokszor tényleg nem értem, hogy mit makognak az emberek, de ez főleg akkor van, ha ázsiai ügynökök telefonálnak, érthetetlen akcentussal, kiejthetetlen nevekkel.

A munkában nagyon frusztrál, hogy hülyébbnél hülyébb emberekkel vagyok körülvéve, akik egy 5 lépéses folyamatot nem képesek megérteni, ezért már 6-ik hete nem történik előrelépés az ügyben, aminek a következménye az, hogy a diákok csak nagy nehézségek árán, könyörgések után tudnak osztályt váltani, hiába van meg a tudásuk, közben panaszleveleket nyújtanak be, és nekem panaszkodnak, hogy nem ezt a hozzáállást várnák el attól az iskolától, akinek 10.000 dollárokat fizetnek ki, én pedig csak hallgatok és észrevétlenül bólogatok.

Minden második héten van egy Admin meetingünk, amikor a gold coasti csapattal skype-on értekezünk. Minden alkalommal mindenkinek 2 pontot kell felhoznia, de mivel senkinek semmi ötlete nincs, sem problémája (valszeg, mert nem fogják fel), ezért már a 3ik alkalommal minden második embernek (vagy 14-en vagyunk a meetingen) az a pontja, hogy nem teljesen tiszta, mikor kell az admin csapatnak a suli pólóját viselnie, hétfőn vagy pénteken. És erről beszélgetünk már, ismétlem, 3-ik alkalommal fél órát. Mikor én kerültem sorra és megkérdeztem, a gold coasti csapatnak van-e valamilyen információs csomagja a diákok részére arról, hogyan igényelhetik az osztályváltást, midnenki csak hallgatott, nem is értettem először, hogy miért, hiszen már 6 hete megy a levelezés erről az új 5 lépéses procedúráról ugye, de mint kiderült, azért nem kaptam választ a kérdésemre, mert még mindig nem értik, miről van szó. Azt hittem, lefordulok a székről. 

3 nappal korábban összehívtam egy gyors meetinget a tanulmányi igazgatóval, az admin igazgatóval az office managerrel és jómagammal, hogy átbeszéljük, és mondanom sem kell, hogy Kyle on, a DOS-on (tanulmányi igazgató = director of studies) és rajtam kívül senki nem tudott érdemben hozzászólni a dologhoz. Sokszor érzem hülyének magamat, mert úgy néznek rám, mitnha az lennék, közben ők nem értik. Hétfőn és kedden éppen ezért eléggé el voltam keseredve, soha nem éreztem még magam olyan rosszul munkahelyen, mint itt, de aztán Kyle tegnap délután odajött hozzám és elmondta, hogy mennyire hálás, hogy ilyen segítséget nyújtok neki a mindennapi teendőkben, hogy ilyen nagy előrelépést az elmúlt 8 hónapban nem látott az ügyben, mint most az elmúlt hetek alatt, és hogy ez csakis nekem köszönhető, és hogy ezt már megemlítette az igazgatónak is, és hogy pont egy ilyen emberre volt szükség az admin csapatba, mert egyébként mindenki csak töketlenkedik, senki nem hoz döntést, senki nem tesz lépéseket. Igenám, csakhogy hiába értjük meg mi egymást ketten nagyon jól, ha az admin csapat minden más tagja tökkelütött, és bambáskodnak és nem csinálnak semmit. Mert hiába állapodtunk meg ezen a 4 személyes meetingen pontokban, hiába készült róla memo, ami mindenkinek el lett küldve és el lett szépen magyarázva pontról pontra, hogy mi lesz az új, megint csak ismétlem, 5 lépéses folyamat, nem hogy senki nem kezdte el használni, de fel sem fogták. Komolyan, egy tengeri malac gyorsabban megértené, mint ők. Teljesen kiakadok ettől, és persze egész nap ideges vagyok. Zsolti mindig nyugtatgat és mondogatja, hogy csak nevessek rajtuk, amit persze mindig elhatározok, de amikor helyzet van, akkor egyáltalán nem tartom humorosnak.

Pl. az átlag számolásnál a munkatársnőm a 4.59-et 4.5-re kerekíti, mert hogy a magyarázata szerint "a pont után lévő második számot csak le kell csapni". Mikor említettem neki a kerekítés szabályát, elég furán nézett rám, ideges lett, és azt mondta, túl sokat gondolkodom. És ez csak egy példa a millió közül. Akármit kérdeztem a betanításom alatt, mert nem tudom, ki hogy van vele, de gondolom a legtöbb ember, csakúgy mint én, nem csak úgy eszetlenül szereti végezni a munkáját, hanem meg is akarja érteni amit csinál, mindenre azt mondta, hogy ezt nem kell megérteni, csak csináljam ahogy ő mondja, hiszen ő sem érti. Mikor pedig megértettem, mi a folyamat és rá akartam vezetni őt is, hogy az itt töltött 8 hónapja után ő is megértse, megint csak az volt a válasza, hogy ne keverjem őt össze, túl sokat gondolkodom, ne fárasszam se őt, se magamat. Ja, bocs. :)

Egyébként a 2-ik hetemtől szinte teljesen egyedül dolgozom, de őszintén jobb is. Nagyon fura a lány, hihetetlenül hazudós, és mint kiderült, mindenki ki akarja őt rugatni, sőt a közvetlen felettesétől kezdve egészen az igazgatóig, mégsem tesz senki ennek érdekében semmit, sőt inkább előléptetik. Már fogalmam nincs hogy kinek mit higgyek el, de azt látom, hogy a lány semmit nem dolgozik, minden nap, szinte kivétel nélkül jönnek reggel az smsek, hogy "bocsi, most a vonatom késik, most öngyilkos lett valaki az állomáson, most nem tudok kijönni a fürdőszobából, olyan hasmenésem van, most a bokám fáj és el kell mennem gyógyszertárba" stb., de hogy soha nem ér be időben a suliba, az tuti, és nem 20 perceket késik, hanem rendszeresen 1-1 órákat. Naponta 2szer cigi szünet, külön kétszer kv szünet és még ebéd szünet, én meg majd megvakulok a munkában, sokszor mosdóba nincs időm elmenni, vagy éppen kortyolni az üveg vizemből, komolyan, minden túlzás nélkül. Minden reggel 7.45-kor kezdek, és hiába 4.30-ig tart a munkaidőm, legkorábban 5-kor jövök el, 7-re érünk haza, sokszor már fél9kor alszom, reggel pedig ugye 5.25-kor kelünk.

Na de elkalandoztam, nem erről akartam írni :)

Vissza a 3 hónapos összefoglalóhoz: Összességében véve nem érezzük magunkat rosszul, lehet látni a fényt az alagút végén, de még eléggé messze vagyunk. Egyelőre még nagyon nagy hatással van az életünkre a munka, és gondolom még lesz is jó darabig. Ha már legalább egyikünk elégedett lenne a munkájával és a fizetésével, sokat lendítene a dolgon, de tudom, otthon is nehéz, sőt lehet még nehezebb,de ebben még mindig nem vagyok biztos. Ha rosszabb körülmyékeből jöttünk volna ki, lehet, hogy jobban értékelném a mostani helyzetünket, de egyelőr még mindkettőnknek nagyon nagy visszalépés ahogy élünk, és amit csinálunk.

A nyelvvel normális esetben nem mondom, hogy gondunk van, de pl. konfrontálódásnál, amit persze igyekszem kerülni, de sokszor olyan helyzetek elé állít a munkatársnőm, hogy kénytelen vagyok belemenni egy-egy kellemetlen beszélgetésbe, bizony nagyon frusztráltan érzem magam, mert mig magyarul gond nélkül meg tudnám fogalmazni a mondandómat, ahogy szeretném, angolul bizony még nehéz. Sokat kell még tanulnunk, el is fogunk kezdeni mindketten angol könyvet olvasni, csak még nem tudom, mikor :)

A család rettentően hiányzik és már most nézegetem a repjegy árakat, de persze jövő év elejéig semmiképp nem megyünk haza, ideális esetben én márciusra tervezném be a hazautazásunkat. Addig pedig marad a skype és a telefon. Igykeszem sokat beszélni az otthoniakkal, hétvégén pedig skype-olunk is, de akkor sem ugyanaz. Aki közeli kapcsolatban van a családjával, azért az nagyon megszenvedi ezt a távolságot. Sajnos erre nem lehet felkészülni.

Most egyébként ahogy már korábban is mondtam, Lilláéknál lakunk, igazi családias hangulatban élünk, nagyon megszerettük őket és a gyerekeket is. Vicces, hogy 3 évvel ezelőtt még úgy olvastam a blogjukat, mintha egy könyvet olvasnék, és mikor Zsolti megkérdezte, hogy ha kint fogunk élni, fogok -e majd barátkozni Lillával, én mindig csak legyintettem, mert nem gondoltam volna, hogy egyszer majd lehetőségem lesz egyáltalán találkozni velük, most pedig tesség, itt lakunk és barátnősködünk :) Nyugi a fiúk nem barátnősködne, Zsolti és Balázs épp lent játszanak az autókkal :) (a gyerekeket előbb letették aludni, persze :))

Már megint elkalandoztam :) A lényeg, hogy nem bántuk meg hogy kijöttünk, és nagyon szorítunk magunknak, hogy összejöjjön ez a dolog, de vannak nehézségek, sokszor keseredünk még el, de nagyon sok segítséget kapunk a bennünket körülvevő emberektől, úgy érzem igazi barátaink lettek itt, amit mikor kijöttünk remélni sem mertünk volna, és azért ez sok mindenen átsegít. Na meg persze itt vagyunk egymásnak mi is :)

Család, barátok! Nagyon hiányoztok, ha nem emailezünk, nem telefonálunk, nem azt jelenti, hogy elfelejtettünk benneteket, higgyétek el, többet gondolunk rátok, mint gondolnátok, de egyszerűen az időeltolódás és a hosszú munkaidő + mindennapi utazás miatt, nagyon nehéz a kapcsolatot tartni.

Vica, itt is mondom, hogy hétvégén vibereznünk kell!!!! :)

uh, már 22.13 van, megyek aludni -  Zsoltit nem várom meg, ők még mindig lent autóversenyeznek Balázzsal :)