még mindig suli

Itt a hétvége. Mikor ezeket a sorokat írom, péntek délután 2.48 van, de mivel nem működik a blogger, nem tudom, mikor fogom tudni kipostolni. - Még az is lehet, hogy mailben küldöm el nektek, blog helyett :)

A lényeg, hogy ma nagyon vicces napom volt a suliban :) Nem tudom, hogy mitől kerültem hangulatba, de mindenen röhögtem, na és kétszer röhögőgörcsöt kaptam. Szerencsémre a francia srác, Frank értette a poénjaimat, bár mindenki nevetett velem együtt - vagy rajtam, hogy hogy röhögök :)

Nem tudnám konkrétan megmondani, mik voltak a nevetést kiváltó okok - na jó, egyet igen, de nem tudom, hogy azt leírhatom-e :) Még gondolkozom, addig beszélek az általános dolgokról. Ja de eszembe jutott egy másik vicces eset :) Szintén mai:

Kóreai leányzó megtalált facebookon és nézegette a képeimet. Van fent egy fotó a kapolcsi kirándulásunkról, ahol Zsolti Bianka  Mixi névre hallgató kutyáját tartja a kezében. A francia srác megkérdezte, hogy miénk -e a kutya?, mire azt feleltem, hogy "No, our dog is much bigger than this one..." (nem, a mi kutyánk sokkal nagyobb ennél a kutyánál, és folytattam hogy milyen, blabla), de a srác nagyon furán nézett rám. Mire megkérdeztem, hogy minden ok? Erre ő: "Hot dog?" én vissza kérdeztem, hogy mi van? na kiderült, hogy ő az "our dog", mint mi kutyánkat, "hot dog"-nak értette. Igazából így nem hiszem, hogy annyira vicces, ha csak olvassátok, de higyjétek el, a szituáció nagyon mulatságos volt :) Még most is nevetek ha rágondolok :)

Na de...amit írni szerettem volna:

- Nagyon sok ember ahelyett, hogy kifújná az orrát, szipog. Kis mennyiségben (mármint ember mennyiségben :)) nem annyira zavaró, de mikor 6-an, 7-en teszik ezt egyidőben a buszon, vagy a boltban, esetleg az osztályban, az bizony már idegesítő tud lenni.

- A tanár ma ezt írta fel a táblára: Kuala Lumpa. Mikor bejöttem az osztályba (mert épp mosdóban voltam és lemaradtam), megkérdeztem, mi ez. Azt feleli, ez Malajzia fővárosa. Kérdem: Az nem véletlenül Kuala Lumpur? Mire ő: hát, lehet, de az ausztrálok csak KL-ként emlegetik, nem tudja, hogy kell írni :)

Egyébként tájékozott a fickó, + sokat utazott, sok könyvet olvasott, történelemből sem vészes, de néha előfordulnak ilyen esetek :)

- Suliba menvén reggelente mindig rá tudok csodálkozni, hogy mennyi (szinte minden második nő) kiskosztum és tornacipő párosításban jár munkába. Erre otthon is rászokhatnának az emberek.

- Francia srác kiejtése: "Like this" = lájkziz, és akkor érts meg, hogy mit mond :)

Na jó, elmesélem, hogy min nevettem annyira, de ne értsétek félre, semmi bajom nincs az ázsiaiakkal tényleg! :)

Szóval: Órán szó esett azokról az esetekről, amikor valaki beír egy magazinba, vagy újságba, hogy tanácsot, segítséget kérjen. Beszéltünk arról, hogy ezek mennyire lehetnek valós esetek, mennyire kell komolyan venni stb. Kaptunk egy példát, és meg kellett vitatnunk, hogy mi mit tanácsolnánk.

A példa: Egy anyuka a fia 18-ik születésnapján szeretné elmondani, hogy valószinűleg nem az az apja, akit apjának gondol, hanem a nagybácsija - vagyis a nő 18 évvel ezelőtt félrelépett a férje testvérével, de még abban sem teljesen biztos, hogy biztosan nem a férjétől van a gyerek. A kérdése: mennyire lenne jó ötlet felfedni úgy a dolgot, hogy nem is biztos benne.

Én a kóreai lánnyal és a francia sráccal voltam egy csoportban. Frank és én egyértelműnek tekintettük, hogy hülyeség lenne elmondani, tönkretenne két családot, plusz még csak nem is biztos abban, hogy igaz az, amit valósnak hisz. Meg egyébként is, az igazi apa úgyis az, aki felnevelte a gyereket, semmi mást nem érne el vele a nő, csak magára haragítaná a gyerekét stb. Ezt fejtegettük, mikor a kóreai lány, Dorothy megszólalt, hogy náluk otthon sok TV műsor szól hasonló esetről, mert bizony Kóreában ez nem egyszer fordul elő, szinte megszokott, ahogy ő fogalmazott, de remélem csak nem találta a megfelelő szót :) Na erre elkezdtem nevetni, mert hogy (és nagyon fontos, amit mondani fogok: én tényleg nagyon nehezen tudom megkülönböztetni az ázsiaiakat a suliban. Persze testalkatról igen, és ahogy múlik az idő, egyre inkább, de nevén egyiket sem merném még szólítani, mert elég nagyok az esélyeim arra, hogy melléfogok), szóval azon kezdtem el nevetni, hogy az futott át az agyamon: "nem csodálkozom, hogy gyakori eset, hiszen annyira egyformák, hogy simán össze lehet őket keverni". De persze tudom, hogy ez hülyeség, hiszen nekünk csak nincs ráállva a szemünk az ő arcvonásaikra és szerintük lehet hogy pl. Vica és én is teljesen ugyanolyanok vagyunk, szóval nem rajtuk nevettem, hanem inkább magamon, az én hülyeségemen, de abban a helyzetben tényleg nagyon vicces volt. :):) Persze nem mondtam ki hangosan :)