munkámról bővebben

Hát kellett pár nap, hogy ne sírva menjek dolgozni, de az utóbbi 2 napom elviselhető volt, úgyhogy gondoltam, itt az ideje, hogy írjak egy kicsit róla.

Magával a munkával nincs problémám, nem egy agysebészet, de változatos, és egész nap megállás nélkül angolul beszélek, aminek remélem meg lesz az eredménye. A szerződésemben állított 8 óra helyett 7.45-re kell bent lennem, hogy a 9 emeletes irodaház 1 emeletén lévő suli két erkélyajtaját kinyissam, kikapcsoljam az üzenetrögzítőt és felkapcsoljam a díszítőlámpákat. Onnantól kezdve, hogy megérkeznek a diákok, egy perc nyugtunk nincs, órarendet kell nyomtatni, mert rendszeresen elvesztik, illetve a 320 diák közül szinte a fele minden héten más osztályban vagy tanrendben kezd, így nekem kell a könyveket kiadnom nekik és az ezzel járó papírmunkát elvégezni, plusz ha valaki osztályt szeretne cserélni, vagy magasabb osztályba szeretne kerülni, ha a hiányzását szeretné megkérdezni, ha a szállását szeretné meghosszabbítani, vagy ha csak nem tudja, hogy hol találja a legközelebbi postát, mindennel engem keresnek meg. Persze emelett ezernyi adminisztrációs munka van, és ha bevándorlási ügynökök, vagy kurzusok iránt érdeklődő emberek tévednek be hozzánk, velük is nekem kell foglalkoznom.

Kicsit tanítónénit is kell játszanom, mivel a suliban English Only policy van, ami annyit jelent, hogy ha rajtakapunk valakit, aki a saját nyelvén beszél, el kell vennünk a belépő kártyáját, hogy a számítógépemhez visszatérve felvihessem a rendszerbe a figyelmeztetését - persze később, ha odajön érte, visszaadom neki.
Teszteket is javítok néha, na nem writing teszteket, hanem feleletválasztósakat. Utóbbit élvezem, előbbit nem igazán, eddig én még senkitől sem kértem el a kártyáját, igyekszem zárt fülekkel járni az iskola folyosóit. :)

Ami nem tetszik, az az, ami a Kaplanben sem tetszett. Biztosan emlékeztek még, mikor tavaly panaszkodtam a suli miatt, hogy ahhoz képest, milyen rettentően sokba kerülnek ezek a kurzusok, a szolgáltatás, amit az iskola nyújt a béka feneke alatt van.

Na most nekem kellene a szolgáltatást nyújtanom, de a főnökeim ebben elég sokszor megakadályoznak, illetve rám szólnak, hogy legyek keményebb, nem kell együttéreznem velük stbstb. Akik ismernek, és akik olvastok, ismertek :) nem ilyen vagyok. Ok, nekem is, mint mindenki másnak vannak türelmetlen perceim, de általában segítőkésznek és kedvesnek mondanám magam. Hiába nincs a sulinak raktáron abból a könyvből, ami járna a diákoknak automatikusan, mert kb a könyv igazi árának 2szeresét fizették ki a tandíjukkal, de még nekik kell fizetniük 60 dollár depozitot, ha kölcsönözni szeretnének tőlünk, mert nem adhatjuk oda nekik ingyen a kölcsön könyveket. Vagy, ha akár csak egy oldalt szeretne valaki kinyomtatni, el kell küldenünk őket egy ezzel foglalkozó boltba, ahol 60 centet kell kifizetniük egy fekete-fehér lap kinyomtatásárt, mert mi nem nyomtathatunk nekik. Vagy, ha valaki ceruzát, vagy tollat kér, a munkatársnőm letolja őket, hogy nem gondolják-e, hogy illő lenne felszerelniük magukat ezzel, ha iskolába készülnek, pedig a heti 330 dolláros tandíjukból tényleg nem kerülne semmibe 50 centes tollakat tartani, és még sorolhatnám. Nagyon nem tetszik, ahogy a diákokkal beszélnek, és valószínűleg azért élem meg ilyen nehezen, mert nem egész egy évvel ezelőtt ugyanebben a cipőben jártam én is...

Szóval a kicsi lelkemnek :) nem tesz jót ez a munkakör, de megpróbálom kihozni belőle a maximumot. Most már összebarátkoztam egy-két diákkal, akik már odajönnek hozzám, hogy köszönjenek, vagy hogy beszélgessünk, ez nagyon jól esik.

A lány, aki betanít(ana), hétfőn 5 előtt 10 perccel kijelentette, hogy nem érzi magát valami jól, fáj a torka, majd tegnap reggel betelefonált, hogy lebetegedett. Stresszeltem rendesen, hogy mi lesz, mert a hét minden napján legalább 2 jelentést kell elkészíteni, és hiába mutatta meg őket a múlt héten, mivel az egész múlt hetem csak ismerkedésből állt, semmit nem csináltam még egymagam, így tudtam, hogy hiba nélkül egyedül nem fogom tudni megcsinálni. Arról nem is beszélve, hogy a diákok kiszolgálása mellett, úgy hogy egész nap megállás nélkül a jelentésekhez kell összeszedni a papírokat a tanároktól, majd bevinni a rendszerbe, értékelni stb, a telefonokra is válaszolni kell, amiből naponta 20 legalább van... szóval paráztam rendesen, de ha hiszitek, ha nem, sokkal jobb volt egyedül dolgozni, mint vele. OK, ez valószínűleg azért is van, mert a lány nagyon közönséges és kimondottan kellemetlen vele együtt dolgozni. Részletekbe nem érdemes belemennem, annyit irok csak, hogy rendszeresen úgy köszön hangosan a diákoknak és a tanároknak is, hogy "hey bitches", illetve kimondottan szereti ecsetelni, hogy mennyire büdi a lába, és hogy már új cipőt kellene vennie, ami persze nem történik meg, így minden nap előjön a téma, és gondolhatjátok, hogy nem én kezdeményezem. A diákokkal úgy flörtöl, hogy már én érzem magam kellemetlenül, sőt sokszor komolyan, már oda sem merek nézni, olyanokat csinál, úgy kelleti magát...na szóval...várom már, hogy vége legyen a közös munka :) A csajszi egyébként a suliban marad, a szabadidős programokat fogja szervezni. Mondjuk úgy, hogy elég jóban van a már korábban említett fiatalka igazgatóval, úgyhogy kreáltak neki egy új pozit, mivel saját maga bevallása szerint sokat panaszkodott a munkakörére és a sok túlórára. Na egyelőre nekem még nem kellett túlóráznom, de riogatni már sokat riogattak vele, úgyhogy majd meglátjuk. Addig amíg itt lakunk Hamiltonba, még beleférne, de ha visszamegyünk North Lakes-be, akkor esélytelen, mert 8 után vonat se jár arra, úgyhogy... No de itt még nem tartunk :)

Zsolti még mindig a governmentnél, a választásokon ügyködik. Visszatették őt telefonra, ismét a 7-ik emeleten van, és hát ő is elég nehezen viseli, hogy olyan emberek ugráltatják őt, akik messze messze vannak az ő tapasztalatától és tudásától (és tényleg nem nagyképűségből mondom, látnátok kellene ezeket az embereket, vagy elég lenne 2 percet beszélgetni velük, meglepődnétek!), de hát ugye ezt tudtuk, hogy így lesz, erre felkészültünk, csak nem tudtuk, hogy ennyire össze kell szorítani a fogunkat.

Minden nap együtt ebédelünk, nekem 1 óra ebédszünetem van, Zsoltinak fél, így mindig összeegyeztetjük, hogy mikor tudok eljönni, 15 perc alatt leérek az irodájához, fél óra alatt eszünk valahol a közelben, majd visszakisérem, és én is visszamegyek.

Minden alkalommal mikor a belváros utcáit járom, kiszúrom a governmentes dolgozókat a belépőkáryáikról, és annyira de annyira szeretnék már én is bekerülni, és annyira a vonza a szememet a kártya, hogy nagyon remélem, előbb vagy utóbb már bevonzuk a munkát is :)

Lehet, hogy egy kicsit csapongtam, de Zsolti épp a nagypapájával beszél telefonon és fél füllel azt figyelem :)