Mindenki utazik

Ez az év valahogy a hazautazás éve mindenkinek itt Ausztráliában. Nem csak Lilláék, de Lilláékhoz 3 közelálló család is most megy haza egy hetes különbségekkel, plusz a mi barátaink közül is egy pár szó szerint egyik napról a másikra döntötte el, hogy hazamennek és mire észbe kaptunk már a repülőgépen ültek, most is épp úton vannak, hamarosan szerintem meg is érkeznek. Ők mondjuk minden évben hazajárnak, nekik annyira nem extra - bár ilyen távolságból, azzal a tudattal, hogy nem ugorhatsz akármikor csak úgy haza, inkább visszavonom ezt a kijelentésem :), de Lilláék akik 4 éve voltak otthon utoljára, vagy Attiláék akik 2 éve, azt hiszem, joggal vannak besózva - utóbbiak már otthon is vannak. Valamelyik nap nagyon elfogott a honvágy, hogy én is mennyire haza szeretnék menni, de aztán rájöttem, hogy nekünk még nem szabad. Addig amíg nincs olyan munkánk, és saját helyünk, ahol igazán otthon érezzük magunkat, nem szabad hazamennünk, mert különben csak szenvedés lenne visszajönni. Szóval nagyon remélem, hogy Zsoltim is mielőbb talál munkát, és olyat, amit legalább egy kicsit szeret csinálni, és jövőre már úgy megyünk haza, hogy vágyni fogunk vissza.

Hogy a munkámról is szóljak pár szót: nem mondom, hogy borzalmas, de nem élvezem. A főnököm és az egész társaság hülye, igen, most már ott tartok, hogy Eriko is az agyamra megy, nagyon hangulatember, én meg belefáradtam követni...Mindenki mindenkire "árulkodik" mint az oviban, és mindenki kibeszél mindenkit a háta mögött. Én meg összeszorított fogakkal megpróbálok bent mosolyogni, koncentrálni a munkámra, de nagyon idegfeszítő, aminek néha az az eredménye, hogy Zsoltinak fakadok ki, ő meg már nem győzi hallgatni. Most már igyekszem, hanyagolni itthon a témát, Lilla rendszeresen minden nap megkérdezi, hogy mi volt aznap a munkában, ilyenkor mindig csak leggyintek, hogy inkább ne is beszéljünk róla, de azután mindig kicsúszik valami sérelmem :)

Épp Erikának irtam le valamelyik nap mailben (1 hónap után :)), hogy milyen beszélgetések zajlanak le napi rendszerességgel köztem és a főnököm között:

főnököm: Zsuzsa, ha XY meg szeretne hosszabbitani a kurzusat, mondd meg neki kerlek, hogy csak 10 hettel lehet mehghosszabbitani.

én: ok, de miert csak 10zel? mi van ha csak 3 hettel szeretne?

főnököm: 3 hettel is meg lehet.

én: akkor miert mondtad, hogy csak 10zel lehet?

főnököm: mert csak annyival lehet (ezt mar mergesen)

én: most akkor csak 10zel vagy lehet kevesebbel is?

főnököm: ezt nem ertem, most mi a kerdes?

Borzasztóóó. Na mindegy, többet nem is írok a témáról :) Persze azért még mindig hálás vagyok, hogy dolgozhatok, szóval félre ne értsetek, csak néha nehéz. Ma pl. úgy döntöttem, hogy miután itt rendszeres az, hogy mindenki hetente legalább egyszer beteget jelent, én is beteget jelentettem. Ezt még hétfőn határoztam el, elegem volt abból, hogy mindenki helyett én dolgozzak, mint egy marha, de persze ahogy teltek bent az órák és a napok, egyre inkább lelkiismeretfurdalásom lett, hogy ezt mégsem csinálhatom, azért mert ők ilyenek, nekem még nem szabadna. Igen ám, mig nem kedden beteget jelentett a főnököm, így én nyitottam, én zártam a sulit, majd pedig Erin is beteget jelentett tegnap, és ma se ment be dolgozni. Tegnap bent voltam 7.45-től 5.30-ig (igaz, csak negyed órával tovább, mint szoktam, de ebédszünetem is 1 hete már csak fél óra, annyi munkám van), hogy minden befejezzek, hogy Erikora véletlenül se maradjon több munka a kelleténél, és szépen felkészülten, immáron lelkiismeretfurdalás nélkül még tegnap este beteget jelentettem, hogy tudja, neki kell mennie 7.45-re nyitnia. (Rajtam kívül mindenki más 8.30-kor kezd)

Komolyan, nem volt olyan hét a 2 hónapom alatt (uhh, már 2 hónap?? :)), hogy Eriko vagy Erin legalább egyszer ne jelentsen beteget... nonsense.

Kicsit eltértem a témától a végére :)